Egy Boszorkány Naplójából.

Születtem,Szerettem,Voltam Rossz,de Gonosz Soha! ( 0630-471-13-65.)

A GONOSZ CSÁBÍTÁSA!


A biblikus tanítás értelmében igen. Döntéseinkért, választásainkért állítólag a felelősség csakis bennünket terhel. Biztos ez? Valami nem stimmel a történetben.


Az Úr mindenhatósága nem lehet kérdéses. Korlátozott hatalommal csupán egy isten volna az égi lények seregében. Ő azonban a mindenség teljhatalmú fejedelme. Szabad akaratot adott Évának, aki persze engedett a csábításnak. Teremtőnknek azonban tudnia kellett, hogy az asszony rossz döntést fog hozni. Amennyiben ugyanis nem volt tisztában a kínos fejleményekkel, Atyánk mindentudó mivolta válik kétségessé. Sajnos kénytelenek vagyunk levonni a ránk nézve felettébb kínos következtetést: Isten kifejezetten azt akarta, hogy Éva rosszul döntsön. Akkor mégis miért átkozódott utólag? Eme fogas kérdésre még a legcsavarosabb ésszel megáldott hitmagyarázók sem tudnak felelni. Nyakatekert magyarázatokkal halmoznak el bennünket: ha picit is lankad a figyelmünk, még el is hisszük nekik, hogy korlátozott értelmi képességeink miatt nem tudjuk felfogni a lényegi mozzanatokat. Mármost éppenséggel mi nem egy teológiai talánnyal, hanem szimplán logikátlan eszmefuttatással szembesülünk. Olyam urat kellene dicsérnünk és imádnunk, aki még a magasnak aligha nevezhető emberi mérce szerint sem lehet méltó a tiszteletre. Nem elsősorban a hittel van gond, hanem a tárgyával. A vallásos tiszteletet ki kell érdemelni! Az istenfélelemre alapozott erkölcs gyöngének bizonyul, mert a hit megrendülése maga után vonhatja a bűnök elburjánzását.


Van itt még egy apróság: a tiltás egyben csábítást is jelent, így könnyen válhat a bűn forrásává, ha nem párosul megfelelő magyarázattal. Az Úr nem indokolt, csupán követelt. Ez bizony hiba volt részéről.
A kinyilatkoztatások világnézeti keretein belül a rossz jelenvalóságának problémája teljességgel kezelhetetlen. Isten átfogóbb szemléletével azonban messzebbre juthatunk. El kellene fogadnunk, hogy a rossz is Belőle fakad. Ha úgy tetszik, a negatív késztetések lényének nem csekély hányadát alkotják. Végső soron bennünket saját képmására teremtett. Nem csoda hát, hogy mi sem vagyunk éppen angyalok!


Ősszüleink nem követhettek el bűnt a nevezetes gyümölcsmajszolást megelőzően, hiszen addig fogalmuk sem lehetett jó és rossz mibenlétéről.




A sátán karrierje


Nos, ha szétnézünk a világban, hajlamosak vagyunk konstatálni, hogy még mindig felfelé ível. Hősünk egyébként jó családból származik. Egykor angyal volt, állítólag az egész égi sereglet legszebbike. Sajnos azonban fejébe szállt a dicsőség, ráadásul lelkét az ember iránt érzett féltékenység mardosta, ezért fellázadt teremtője ellen. Hogy ezt mégis kiképpen csinálta, a mai napig is rejtély. Az Úr mindenesetre hagyta bomolni: még fogadott is vele szegény Jób kárára. Isten tehát unalmának elűzése végett alkotott magának egy rendetlenkedő játszótársat, aki persze végül a pokol kénbűzös bugyraiban fog sínylődni az idők végezetéig. Nincs ezen miért csodálkozni: végül is meglehetősen sok regényíró pusztítja el negatív hősét a mű végkifejletében. Persze világunk és az érző lények vonatkozásában más a helyzet: itt élesben zajlanak az események. Még akkor is nagy jelentősséggel bírnak, ha feltételezzük, hogy a létezés gigantikus drámája végső soron Isten lelkében játszódik le.


Csak az angyalian széplelkű hívő szívében foganhat meg az igény, hogy végül szegény Sátán is üdvözüljön. Megérdemelné? Miért is ne? Valójában Ő csupán játékszer Isten számára. Egyáltalán mit követett el? Most ne firtassuk, hogy a nevében micsoda borzalmakat vittek véghez. Erőszakos rituálék, gyújtogatások, gyilkosságok száradnak bizonyos sátánista szekták tagjainak lelkén. Mindenestre tény, hogy Istenre hivatkozva sokkal több gaztettet követtek és követnek el. A vallási fanatikusok azért veszedelmesek, mert az általuk szentnek vélt célok elérése végett aggodalom nélkül nyúlnak aljas eszközökhöz. A Sátán legnagyobb vétke, hogy lehetővé tette a gondolkodó ember megjelenését. Ha ősszüleink nem esznek a gyümölcsből, máig állati együgyűségben leledzenénk. Nem biztos, hogy jobban éreznénk magunkat. Legfeljebb nem tudnánk fogalmakat alkotni félelmeinkről és gyötrelmeinkről. Mivel képesek lettünk jó és rossz megkülönböztetésére, lehetőségünk nyílt az amúgy Istentől származó sötét erők elutasítására. Csak egy önmagára ébredt lényben bontakozhat ki a részvét képessége, ezzel együtt pedig a kegyetlenség és a durvaság megvetése.


A sátáninak mondott energiák nem értelmünk által, hanem bizonyos ösztönös késztetéseinkben nyilvánulnak meg. Eszünk csupán eszköz, melyet alantas célokra is felhasználhatunk. Azt, hogy mire törekszünk, végső soron hajlamaink határozzák meg.



A spirituális vakság


A beavatottak a rossz jelenlétének szükségességét bizonygatják. Okfejtésük logikus: például a gyönyör csak a fájdalomhoz viszonyítva nyeri el jelentését. Bűnök hiányában erényekről sem beszélhetnénk. Szakszerűen mindezt a következő formulában foglalhatjuk össze: a kibontakozó létezés elképzelhetetlen polaritás nélkül. Gondoljunk csak a Yin/Yang szimbólumra!
Eddig tulajdonképpen rendben is volnánk. A bajok akkor kezdődnek, amikor a beavatottakat a negatív erők aránytalan jelenlétének miértjéről kezdjük faggatni. Általában arra hívják fel a figyelmet, hogy a mindenségben végső soron rend van. Természetesen eme magasztos felismeréshez csakis abban az esetben juthatunk el, ha elsajátítjuk a jelenségek és történések isteni nézőpontból való szemléletének módszereit. Felül kellene hát emelkednünk emberi léthelyzetünkön. Mert ugyebár a rossz jelentéktelenné válik, amint elfordulunk a világtól, az élet ügyes-bajos helyzeteivel bajlódó embereket pedig szerencsétlen tévelygőknek tekintjük. Természetesen a kötelékeitől megszabadult szent érzéketlenné válhat. A dzsaina szerzetes nem elsősorban együttérzése kifejezése végett tartózkodik az összes lehetséges életforma elpusztításától. Nem akar magának rossz karmát, vagyis el akarja kerülni, hogy ismét meg kelljen születnie.


Buddhának igaza volt abban, hogy az élet természeténél fogva nem lehet kielégítő. A probléma megoldhatatlan, legfeljebb felül tudunk rajta emelkedni. A beavatottak azonban megfeledkeznek arról, hogy számos részleges gond igenis orvosolható. A társadalmi igazságtalanságokra spirituális magyarázatokkal előálló guru egyszerűen gazember. Mondhatjuk, hogy ördögi figura. Persze nyilván könnyebb egy jóravaló hajléktalannak a karmáról magyarázni, mint tenni valamit boldogulása elősegítése végett.


Erkölcsi fejlődésünk szempontjából hasznosabb, ha nem a mindenség tökéletes mivoltának eszméjét vesszük alapul. Csak abban az esetben tudunk rendet tenni, ha belátjuk, hogy világunk nem a harmónia megnyilatkozásának színtere.



A sötét erők megfékezése


A rossz ugyan a létezés velejárója, nekünk mégis az a küldetésünk, hogy küzdjünk ellene. Nehéz dolgunk van, hiszen emberi eszményeink lassan semmivé foszlanak. Elhitetik velünk, hogy a sikeres élethez önzőnek, kegyetlennek kell lennünk. Mert ugyebár könyörtelenül átgázolnak azon, aki együttérzéstől vezérelve cselekszik. Az ördöginek méltán nevezhető hatalmasságoknak nem áll érdekükben az együttműködő, egymásra odafigyelő emberekből álló közösség megvalósulása. A gonosz csábítása ellen egy nagyon egyszerű formulát alkalmazhatunk, mely már sokfelé megfogalmazódott az idők során: ne tegyünk olyat, amit magunk számára nem kívánunk! Eme nagyszerű intelem bárkire alkalmazható, kivéve természetesen a mazochistákat.



Így élünk ma, megvakult szívvel. Keresünk persze, mert egyedül nem jó, s mint a turkálóban az asszonyok, fölvesszük egy-mást, mint a használt ruhákat; megtapintjuk, nézegetjük, magunkra képzeljük, sőt néha magunkra is húzzuk. „Hozzám akarsz tartozni?” „Kellesz te nekem egyáltalán?” Igy próbálgatjuk egymást egy darabig testileg-lelkileg, aztán mindenkit viszszadobunk a kupacba, az idegen kacatok közé.
Miért?

Mert nem ő AZ.
Szándékosan használtam ilyen közönséges példát, hogy érzékeltessem veled, hogy még egy turkálóban is szükség van az ő AZ-élményre. Ezért nem szeretik az asszonyok, ha türelmetlen férjük elkíséri őket ide, mert akkor nincs idejük a választásra. Nincs idejük a szívükre hallgatni és megérezni egy blúzról vagy egy kabátról, hogy szeretik-e vagy sem... Hozzájuk akar-e tartozni vagy sem? Hogy „ő az” vagy sem?
Ha nem ő az, visszadobják.
Ne hidd, hogy az emberi lélek a legalacsonyabban nem ugyanúgy működik, mint a legmagasztosabban.
Amikor egy alomból választasz, a kutyakölyköknek nem a külsejét nézed — szinte egyforma tappancsos, buksi fejű jószág mind —, hanem hogy melyik égő szemecskéből sugárzik feléd, hogy: „Hahó! Én vagyok az „ő AZ! "...

És most jön az átváltozás.
A szerelmesekből férj és feleség lesz.
Ezek már más szerepek.
Másképp is szeretünk bennük.
A szerelem: transzcendens élmény — a párkapcsolat: sorstörténet.
Ha azt mondtuk, a szerelem repülés — a párkapcsolat a leszállás története. Színhelye a föld, története a megvalósulásról szól. Sikere azon múlik, hogy mennyire vagyunk képesek egy álmot valóvá tenni. Nem véletlen, hogy a világirodalom szerelemről szóló versei a repülés élményéről szólnak, a boldog szárnyalásról és halálos zuhanásról, de mindenképpen a mámorról, mely nem érez valóságos földet maga alatt. Ha valaki tovább folytatja Rómeó meséjét, az már nem szerelmi, hanem sorstörténetet ír. Már nem az égben játszódik, hanem a földön. És ez teljesen új szerep! Szeretőkből lehet férj és feleség is: történetük azonban mégis másról szól. Fészket raknak a földi valóságban, s elkezd?dnek az együttélés próbái. Az „ő AZ!” fel-ismerésének mámorát fokozatosan kijózanítja az a tény, amit sajnos csak utólag, a hétköznapi testközelben ismerünk meg: hogy az „ő AZ” egy bonyolult lélek, a saját démonával s angyalával birkózó nehéz természet. Egy másik ember. Teli jó és rossz tulajdonsággal, gyengeséggel, tüskével és megismerhetetlen múlttal. Es nehéz sorssal.
Minden ember sorsfeladattal született.
Es itt jön a lényeg: amikor „ő AZ!” a férjem lesz, vagy a feleségem, sorsfeladatának egy jelentős részét akarva-akaratlanul átveszem. Ő pedig az enyémet.
Az ő baja az én bajom lesz. Es a szerencséje az én szerencsém is.
Innen kezdve egymás keresztjét is cipeljük.
Segítünk egymásnak élni vagy elrontjuk egymás életét. Egymásnak vagyunk betegek, és egymásnak gyógyulunk meg. Ezt nem szoktuk tudni.
Nagy baj.
Tovább játsszuk a régi „szerelmes” szerepet — holott egy más történetben vagyunk már.
Ha asztrológus lennék, fedésbe hoznám a két alaphoroszkópot, mert bizonyos vagyok benne, hogy egy párkapcsolatban a kettő összeműködik. Egy harmonikus természetű asszony egy diszharmonikus férfit harmonizálni tud. Még a karmáján is oldani képes valamit. És fordítva is lehet: egy zaklatott lélek fel tudja dúlni egy békésebb lény természetét.
Rossz párkapcsolat az, ahol a felek lehúzzák egymást. Minden együttélésnek ez az egyetlen kérdése: „Emelkedünk vagy süllyedünk mi együtt?”


Márai Sándor: Az igazi (részletek)

...Mit tudott? Csak azt, hogy az érzelem dolgaiban nincs tanács. Ezt én is sejtettem, homályosan. S mikor ott ültem szemközt vele, rosszkedvűen éreztem, hogy ez az út hiábavaló volt. Egyáltalán nincs "tanács" az életben. Minden megtörténik, ennyi az egész.
 
Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... Valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatosos képeslap, mely - vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.

Nem, ennek a nőnek nem kellett semmiféle olcsó mütyürke, ami kárpótolhatja, megvesztegetheti. Ennek az egész kellett, az egész élet, a sors, minden veszélyével. Ez tudott várni.

... vannak pillanatok az életben, mikor megértjük, hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában a legközönségesebb és legegyszerűbb. Egyszerre látjuk az élet szerkezetét: a süllyesztőben alakok tűnnek elő, akikről azt hittük, jelentősek, a háttérből alakok lépnek elő, kikről nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk, hogy vártuk őket s ők is vártak, egész sorsukkal, a jelenés pillanatában.

Most már zavar nélkül, leplezetlen kíváncsisággal bámultunk egymás arcába, oly mohón és élesen, mintha évek óta lesütöttük volna egymás előtt szemünket, s most nem tudunk betelni azzal, amit látunk. S csakugyan, most már tudtuk, hogy éveken át nem mertünk igazán és bátor pillantással egymás szemébe nézni. Félrenéztünk, másról beszéltünk. Éltünk, mindegyik a maga helyén. Csak éppen mindketten őriztünk egy titkot szívünkben – s ez a titok volt kettőnk életének értelme. És most kimondtuk.

Az ember nemcsak a szájával hallgat, vagy beszél valamiről, hanem a lelkével is.

Mi a szerelem? Hisz abban, hogy egy szerelem elhatalmasodik egy lélekben, s aztán nem tud többé mást szeretni az ember? Mi történik a lélekben, mikor az ember szerelmes? A lélekben nem történik semmi. Az érzelmek nem a lélekben zajlanak le. Más pályájuk van. De áthaladnak a lelken is, mint az áradás az árterületen.

... ténylegesen betege volt ennek a várakozásnak, aminél nagyobb szenvedés talán nincs is az életben. Ismerem ezt az érzést... Később, mikor elváltunk, így vártam én is őt még egy ideig, talán esztendeig. Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel... Az ember udvariasan hallgatja az ilyen híreket... de közben nem érez semmit... ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy....

Tegnap még mindez valószínűtlen volt, lebegő és értelmetlen, s egészen más volt a valóság. Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem... s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökételes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked....
 
...Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit... igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?... Nem fog fájni?...Kibírod? Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam? Hát, ha akarod. De ne haragudj reám aztán... engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?... Hát azt, hogy nincsen igazi.

Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.

...mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.... azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.

Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes... Nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez.

Egyetlen emberből kell megcsinálni azt a hangszert, amely minden dallamot érzékeltetni tud.

Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, két szóval.
Alázat és önismeret. Ennyi a titok.

... emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem is lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag... nem, ez lehetetlen.

... mert az életnek nem lehet új tartalmat adni, mert nem lehet az érzés nélkül élni, hogy szükség van reá a világban, valakinek, annak az egynek, elsőrendűen szüksége van reá.

Öröm, persze ez nem egészen pontos szó... Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.

Ez a legtöbb az életben: hogy marad utánunk valami, amiből haszna van a világnak, az embereknek.

Lehet, hogy nem vagyok hős, de nem vagyok gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez.

Tudom, a magányra gondolsz. Arra a mély, sűrű magányra, mely minden teremtő lelkű embert körülvesz, a magányra, mely légköre az ilyen életeknek, mint a földnek a levegő. Hát igen. Akinek dolga van, magányos. De nem olyan biztos, hogy ez a magány szenvedés is.
 
Én mindig többet szenvedtem az emberek közeledésétől, a társas együttléttől, mint az igazi magánytól. Egy ideig büntetésnek érezzük a magányt, mint a gyerek, akit egyedül hagytak a sötét szobában, amíg a felnőttek a szomszédban beszélgetnek és mulatnak. De aztán mi is felnőttek leszünk egy napon, s megtudjuk, hogy a magány, az igazi, az öntudatos egyedüllét az életben nem büntetés, nem is sérült és beteges elvonulás, nem különcség, hanem az egyetlen, emberhez méltó állapot. S akkor már nem is olyan nehéz elviselni. Mintha örökké nagy és tiszta levegőben élnél.

Csönd volt nálunk otthon. Én is korán megszoktam a csöndet, a hallgatást. Aki sokat beszél, leplez valamit. Aki következetesen hallgat, meggyőződött valamiről... De gyermekkoromban szenvedtem e tanulságoktól. Úgy éreztem, valami hiányzik életünkből. A szeretet, mondod... Az áldozatkész szeretet. Te, olyan könnyű ezt kimondani. Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan, halálos sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát?

Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az?... Az igazi, mint a regényekben?...
Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behunyom szemem, és emlékezem. Hát igen, valami történt ekkor. Áram?... Sugárzás?... Titkos érintés?... Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanánk, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom...

Van egy folyamat az emberek körül, mely olyan félelmes, ijesztő, mindennél rosszabb... a magányosodás folyamata ez. Mikor olyanok lesznek, mint a gépek. Szigorú házirend van körülöttük, még szigorúbb munkarend, aztán egészen szigorú társadalmi rend van körülöttük, de rendje van szórakozásaiknak, hajlamaiknak, szerelmi életüknek is, előre tudják, melyik órában öltözködnek, reggeliznek, dolgoznak, szeretnek, szórakoznak, művelődnek... Rend van körülöttük, eszelős rend. S ebben a nagy rendben lassan megfagy körülöttük az élet, mint ahogy egy expedíció körül, mely messzire készült, virágzó tájak felé, egyszerre befagy a tenger és a világ, s akkor nincs többé terv és szándék, csak hideg és mozdulatlanság. S ennyi a halál, a hideg és a mozdulatlanság. Ez a folyamat lassú és feltartóztathatatlan. Egy napon megkocsonyásodik a család élete. Minden fontos lesz, minden részlet, de nem látják, nem érzik többé az egészet, magát az életet... Oly gondosan öltöznek reggel és este, mintha valamilyen vészes ünnepélyességhez öltenének köntöst, temetéshez, vagy esküvőhöz, vagy bírói ítélethirdetéshez. Társaságba járnak és vendégeket fogadnak, de minden mögött a magány van. S amíg a várakozás él e magány mögött a szívekben és a lelkekben, addig elbírják valahogyan az életet, élnek...nem jól, nem emberhez méltóan, de élnek, van értelme, felhúzni reggel a gépezetet, hogy estig ketyegjen. Mert sokáig remélnek. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat...De mindez nem segít. S tudják ők pontosan, miközben mindezt művelik, hogy semmi nem segít. S még mindig reménykednek. Már maguk sem tudják, miben bíznak?... tudják jól, hogy ... mindez nem segíthet... Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!

S tudtam azt is, hogy az a hullám és lengés, mely a vágyakozás és a kielégülés, a szomjúság és a csömör között örökké mozgatja az embert, vonzza és taszítja az emberi természetet, nem ismeri a békét és a megoldást. Mindezt tudtam, ha nem is olyan biztosan, mint most tudom, mikor már öregszem. Lehet, hogy akkor még reménykedtem, szívem mélyén reménykedtem, hogy van egy test, egyetlenegy, mely teljes összhanggal felel a másik testre, s fel tudja oldani a vágyakozás szomjúságát és a kielégülés csömörét is valamilyen szelídebb békében - ez az álom, melyet az emberek általában boldogságnak neveznek. De a valóságban ez nincsen, s ezt még nem tudtam akkor. A valóságban csak néha történik meg, hogy a vágyakozás feszültségét, az ingert nem követi ugyanolyan bensőségű ellenőrzés, a kielégülés lehangoltsága.... Lehet, hogy reménykedtem, s biztos az is, hogy kissé lenéztem magam és kinevettem ezt a helyzetet és az érzéseket... Sok mindent nem tudtam akkor még, s azt sem tudtam, hogy emberek körül soha nem nevetséges egy helyzet, mikor testi és lelki végzetüknek engedelmeskednek.

Egy napon felébredtem és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.

De aztán eljön egy pillanat, mikor lelked megtelik a magányosság vágyával. Mikor nem akarsz már semmi egyebet, csak csendben, emberhez méltóan felkészülni az utolsó pillanatra, az utolsó emberi feladatra, a halálra. Vigyázz ilyenkor, hogy ne csaljál. Mert máskülönben nincsen jogod cselekedni. Amíg önzésből cselekszel, amíg csak kényelemből, vagy sértődöttségből, vagy hiú vágyból keresed a magányt, még adósa vagy a világnak s mindazoknak, akik a világot jelentik számodra. Amíg vágyaid vannak, kötelességeid is vannak. De eljön egy nap, mikor a lélek egészen megtelik a magány vágyával. Mikor nem akarsz már egyebet, csak kidobálni lelkedből mindent, ami fölösleges, ami hazug, ami mellékes. Ez az utolsó, emberi út. Ehhez jogod van. A poggyász, melyet ez útra magaddal viszel, könnyű lehet csak... fél kézzel viszed. Nincs benne semmi hiú, semmi fölösleges. És ez a vágy nagyon erős a lélekben, bizonyos életkorban. Egyszerre hallod a magány zúgását, s ez a hang ismerős. Egyedül élni, cél nélkül. Megadni mindenkinek mindent, amihez joga van, s aztán elmenni. Megtisztítani lelked és várni.

Először nehéz a magány, mint egy ítélet. Vannak órák, mikor azt hiszed, nem is lehet elbírni. S talán jó lenne mégis megosztani valakivel, talán enyhébb lenne ez a mély büntetés, ha megosztanád, akárkivel... De elmúlik, mert a magány lassan átölel téged is, személy szerint, mint az élet titokzatos elemei, mint az idő, melyben mindez történik. Egyszerre megérted, hogy minden időrendben történt: először volt a kíváncsiság, aztán a vágyakozás, aztán a munka, s végül itt a magány. Már nem akarsz semmit, nem remélsz új nőt, aki megvigasztal, sem barátot, kinek bölcs beszéde megengeszteli lelkedet. Minden emberi beszéd hiú, a legbölcsebb is. Minden emberi érzésben annyi az önzés, a tunya szándék, a finom zsarolás, a tehetetlen és reménytelen kötöttség! Mikor ezt tudod, mikor már igazán nem remélsz az emberektől semmit, mikor már nem akarsz egyebet az élettől, csak meghúzódni valahol egy vacokban, társ, segítség és kényelem nélkül, s hallgatni a csendet, mely lassan zúgni kezd a te lelkedben is, mint az idő partjain...akkor jogod van elmenni. Mert ehhez jogod van. Minden embernek joga van egyedül, templomi csendben készülni fel a búcsúra és a halálra. Még egyszer kiüríteni lelkét, olyan üressé és áhítatossá varázsolni az emberi lelket, mint az idők kezdetén volt, a gyermekkorban. Én most jutottam el oda, hogy egyedül vagyok. De elébb hosszú utat kellett megjárnom. Sokáig reménykedtem, hogy van valamilyen másféle megoldás. Hát nincsen. A végén vagy kevéssel a vége előtt, egyedül kell maradni.

Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik..., de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos.

... A szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival... Ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez; sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha...S aztán van az, hogy az ember egy napon megérti, mit akar az élet a szerelemmel, miért adta ezt az érzést az embereknek?... Jót akart velük?...A természet nem jóságos. A boldogságot ígéri nekik ezzel az érzéssel? A természetnek nincsen szüksége ilyen emberi ábrándokra. A természet csak teremteni és pusztítani akar, mert ez a dolga. Kegyetlen, mert terve van és közömbös, mert terve emberen túli. A természet megajándékozta az embert a szenvedéllyel, de megköveteli, hogy ez a szenvedély feltétlen legyen.

Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben... Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt… s milyen kevesen jutnak el idáig! Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély.... Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan... Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan...
Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.

Mondd, mi a hatalom? Most olyan sokat írnak, beszélnek erről. Mi a politikai hatalom, mi okozza, hogy egy ember át tudja adni az akaratát millióknak? És mi a tartalma a mi hatalmunknak, a nők erejének? Azt mondod, a szerelem. Hát lehet, hogy a szerelem. Én néha már kételkedem ebben a szóban. Nem tagadom a szerelmet, dehogyis. A legnagyobb földi erő ez. S mégis, néha úgy érzem, a férfiak, mikor szeretnek bennünket, mert nem tehetnek másként, kissé le is nézik az egészet. Minden igazi férfiban van valamilyen tartózkodás, mintha lényének, lelkének egy területét elzárná a nő elől, akit szeret, és azt mondaná: "Eddig, kedves és ne tovább. Itt, a hetedik szobában, egyedül akarok maradni." A buta nők megpukkadnak ettől. Az okosak szomorúak, kíváncsiak lesznek, s aztán beletörődnek. És mi a hatalom, mi egy ember hatalma egy másik ember lelke fölött? Miért volt hatalma ennek a boldogtalan, nyugtalan, okod, félelmes, s ugyanakkor mégis tökéletlen, sebzett embernek...?
Mert hatalma volt,...vészes, végzetes hatalma.

Azt mondod, hogy a szeretethez nem kell, nem is lehet "érteni"? Én is ezt mondtam, sokáig, az égre kiáltottam ezt a feleletet és vádat. A szeretet vagy van, vagy nincs. Mit is lehet "érteni" ezen?... Mit ér az emberi érzés, mely mögött szándék van, tudatosság?... mikor az ember öregszik, megtudja, hogy minden másképpen van, mindenhez "érteni" kell, mindent meg kell tanulni, a szeretetet is. Igen... Emberek vagyunk, s minden az értelmünkön át történik velünk. Érzéseink és indulataink is értelmünkön át lesznek elviselhetőek vagy tűrhetetlenek. Nem elég szeretni.

Mikor az ember sírni kezd, már csal. Akkor a folyamat már lezajlott. Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan.

Mindig él valahol az igazi.

...ez az emberi arc, amelyben nincs harag, sem vágy, minden kiégett ebből az arcból, mindent tud és semmit sem akar, bosszút sem, megbocsátani sem, semmit, semmit... ilyennek kellene lenni. Ez a végső emberi tökéletesség, ez a szent közöny, ez a teljes magány és siketség, az örömmel és a fájdalommal szembe.

... sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek. Nem elég szeretni... A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.... Nem szabad erőszakosa szeretni. ...Mindig bűn, ha nem érjük be azzal, amit a világ önként ad, amit egy ember magától nyújt, mindig bűn, ha mohó kezekkel hozzányúlunk egy másik ember titkához. A szeretet, az igazi, türelmes. A szeretet végtelen és tud várni.

Vannak emberek, akik valamilyen vad, őserdei erővel tudják elszívni a maguk számára a környező világból mindazt, ami az életet jelenti, mint bizonyos indák a dzsungelben, melyek elszívják a nagy fák elől több száz méternyi körzetben a talaj nedvességét, a föld savait és tápláléktartalmát. Ez a törvényük, ez a sajátságuk. Nem rosszak ezek, csak ilyenek...Azzal, aki rossz, lehet vitatkozni, talán meg lehet békíteni, talán fel lehet oldani lelkében azt, amitől szenved, amit meg akar bosszulni másokon, az életen. Ezek a szerencsésebb emberek... De aztán vannak másfélék, ezek az indafélék, akik nem rosszindulatúak, csak éppen halálos, makacs szomjúsággal ölelik magukhoz a környező világot, s kiszívnak belőle minden életerőt. Barbár, elemi végzet az ilyen ember.

Nem bírom elhinni, hogy vannak szenvedélyek, melyek egy életen át füstölögnek a lélekben, fojtott lánggal és füsttel, mint azok az alvilági égések, mint a bányatűz... Lehet, hogy van ez is; de én azt hiszem, az élet kioltja az ilyen tüzeket. Talán erősebb egy-egy szenvedély, mint az élet, az értelem, az idő. Mindent megperzsel, mindent eléget?

Úgy látszik, az életben minden valamilyen láthatatlan óramű percmutatója szerint történik: egy pillanattal elébb sem lehet "dönteni", csak amikor a dolgok és helyzetek önmaguktól döntenek. Minden más erőszakolt, esztelen, embertelen, talán erkölcstelen is. Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen... s akkor minden olyan egyszerű és természetes.

...mert a legfontosabban nem lehet senkinek megmondani. Mindenki egyedül tanulja meg.

Soha nem tudtam, hogy így is lehet várni. Mintha kényszermunkát végezne az ember. Mintha bányában követ törne. Ilyen erővel, ilyen rendszeresen, ilyen elszántan és kétségbeesetten.

Eljön egy pillanat mindenki életében, amikor egyedül marad és nem tud más segíteni senki.

...lelkünk békéjét nem adhatja más, csak mi magunk. Hogyan? Ha leküzdjük a vágyat és a hiúságot. Lehet ezt?... Majdnem lehetetlen. Talán később, később. Az idővel nem halnak el a vágyak, de elillan, kiszikkad belőlük az a haragos féltés és mohóság, az a reménytelen izgalom és csömör, mely minden vágyat és kielégülést átsugároz.... elfárad az ember.

... a szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet.


  Bezár és vissza az előző oldalra!
 
 

A kapcsolat feltételei

Szükségünk van tartós, minőségi kapcsolatokra. Igen ám, csakhogy a XXI-ik század szellemisége, nem kedvez a tartós, jó kapcsolatoknak. Az a kor, amiben élünk elveszítette az értékrendjét. Ma már, az embereknek nincs egy abszolút mindenek felett álló mércéje, amihez igazodni tudnának. Lelki szükségeik megelégítetlenek, és így egy belső ürességgel élik az életüket. Az egész korszak kétségbeesetten keres valamilyen megoldást arra, hogy ne kelljen az embereknek értelmetlenül, egy hatalmas űrrel a szívükben élni. Emiatt újabb és újabb társadalmi divatmodelleket gyárt, aminek az elveit tekinti elfogadhatónak és követendőnek.

A jelenlegi divatszellem a teljesítményt és az "instant" örömöket tekinti irányadó elveknek. Egy úgy nevezett instant világban élünk, ahol azonnal kell sikereket elérni, azonnal akarunk örömökhöz jutni, azonnal kell nagy eredményeket felmutatni. Aztán annak alapján értékelik az embert, hogy mennyire tudott megfelelni az aktuális divat diktálta elvárásoknak. Elveszett az ember értéke, helyette az általa termelt haszon lett értékes. Egy ilyen társadalmi modellbe nem nagyon fér bele a tartós, minőségi kapcsolat fogalma. Ez a modell inkább a kölcsönösen kizsákmányoló kapcsolati rendszert favorizálja.

Korunkban, az emberi kapcsolatok kizsákmányolók és kizsákmányoltak viszonyává vált. A szomorú az egészben az, hogy amíg valaki az egyik kapcsolatban kizsákmányoló lehet, addig, egy másik kapcsolatban őt zsákmányolják ki. Így az emberek, a kapcsolataikon keresztül, teljesen kiszipolyozzák egymást, aminek az a következménye, hogy a kapcsolataiknak többnyire vesztesei vannak.

A jó kapcsolat alapja az ember

Ahhoz, hogy elkerülhessük az ilyenfajta kapcsolatokat, és helyettük minőségi, tartós kapcsolatokat létesíthessünk, vissza kell térnünk azokhoz az értékékhez, amiket az elmúlt évtizedekben, évszázadokban elvetettünk és új fogalmakra cseréltünk. Újra fel kell fedeznünk az embert, minden értékével együtt. A személyes érdekek helyett, magára a személyre kell helyezni a hangsúlyt.

A klasszikus logikai gondolkodás elvetésével együtt, az ember elvetette azokat az értékeket is, amik alapján a múltban éltek és viszonyultak egymáshoz az emberek. Ahogy kikerült az ember gondolkodásából egy-két érték (tisztelet, szeretet) vagy néhány fogalom (igazság, erkölcs) olyan kétségbeesett helyzetbe került, ahonnan nincs kiútja. Szeretne valami alapján élni, szeretne valamihez viszonyítani, de mind azt, ami valódi iránymutató mérce lehetne számára, eldobta az ember. A "Vissza a Valósághoz" című gondolkodásmód fejlesztő előadásunk segít felismerni azokat a gondolkodásbeli "vírusokat" amik évszázadok alatt beépültek az ember gondolkodásába, és segít megtalálni azokat a kapaszkodókat, amik segítségével, minőségibb kapcsolatai - és ezen keresztül - minőségibb élete lehet bárkinek. 

Tartós, jó kapcsolat csak úgy alakítható ki, ha mindenki az embert látja a másik félben, és azt tiszteli benne. Az ember a teremtés remekműve, és önmagában ezért méltó tiszteletre. Ez az, az értékrend, ami soha nem mehet ki a divatból. Lehet bármilyen társadalmi divatirányzat, a másik ember tisztelete mindig fundamentális része lesz a kapcsolatoknak.

A kapcsolat anatómiája

Pillantsunk bele, milyen elemekből épül fel egy tartós, jó kapcsolat. A példa kedvéért tekintsünk úgy egy kapcsolatra, mint egy épülő házra. Ahogy a házat, úgy a kapcsolatokat is fel kell építeni. Az nem nagyon képzelhető el, hogy megismerünk valakit, és abban a pillanatban van vele egy tartós, jó kapcsolatunk. Egy tartós, mindkét fél számára előnyös, kapcsolat türelmes "munka" eredménye. Tom Marshall állítása szerint, minden kapcsolatnak, függetlenül attól, hogy milyen jellegű, négy alkotó eleme van:

Tisztelet - ez az alap. Mivel az alap nem látszik, ezért nem is sokat törődnek vele. Pedig, ha homokra épített ház, könnyen megrogyhat, összedőlhet. Nagyon fontos, hogy szilárd alapokra, kősziklára építkezzünk, mert akkor a ház ellenáll minden nehézségnek.
A tisztelet az, amikor a másik ember értékeit nézzük, és csak arra fókuszálunk. Amikor megadjuk valakinek a tiszteletet, akkor elismerjük méltóságát és értékes voltát. Ha ezt tesszük, látni fogjuk mennyire gazdagok vagyunk, hogy milyen sok értékes ember vesz körül minket. Ön is csak akkor érezheti magát értékesnek, ha megkapja a tiszteletet másoktól. Tiszteletre méltó lesz azáltal, hogy másokat tisztel. Ez tehát az alap, amire fel kell építeni a kapcsolatot.

Bizalom - legyen ez az ablak. Az ablak a világosságot és az átláthatóságot biztosítja, nélküle a ház sötét és félelmetes lesz, ezért nagyon fontos eleme a háznak. A bizalmat úgy lehet kiérdemelni, ha teljes integritásban élünk. Ha a gondolataink megegyeznek a szavainkkal, és a szavaink a tetteinkkel. Van egy mondás: "Olyan hangosan beszél az, amit csinálsz, hogy nem hallom tőle azt, amit mondasz." Vagyis, ha olyan életet élünk, ami másokban bizalmat ébreszt, ha világosságot árasztóak, átlátszóak és megbízhatóak vagyunk, ha mi is tudunk másokban bízni, akkor bízni fognak bennünk az emberek.
A bizalom egyfajta kockázattal jár, mert sebezhetővé tesz, bizonyos módon kiszolgáltatott helyzetet teremt. Amikor megbízunk valakiben, akkor ezzel területeket engedünk ki a kezünkből, és a másik személy fennhatósága alá helyezzük azokat. Ezeknek a "területeknek" a sorsa aztán már a másik személytől függ, de befolyásolja a mi életünket is.
A bizalom egy végletes állapot, mert vagy megbízható valaki, vagy nem. Olyan nincs, hogy kicsit megbízható ember. Éppen ezért, akár csak az ablaküveg a háznak, a kapcsolatnak a bizalom a legtörékenyebb része.

Szeretet - ez a tető, ami betakarja a házat és védelmet ad. A szeretet nem tesz rosszat a másikkal. Ha szereti az embertársait, nem akar nekik rosszat. El szeretném mondani, hogy többféle szeretet létezik. Amikor azt mondjuk, hogy "szeretem a tökfőzeléket", akkor tudjuk, hogy ez a szeretet nem egyezik meg azzal a szeretettel, amivel a házastársunkat szeretjük. Képzelje csak el, amint a férj lágyan megérinti hitvese karját, mélyen a szemébe néz, és azt mondja: "Drágám annyira szeretlek, mint a tökfőzeléket!" Micsoda megnyilvánulása ez egy szerelmi vallomásnak! Ne csodálkozzon ez a férj, ha a feleség válasza az lesz, hogy: "Akkor aludj egy fazék tökfőzelékkel drágám!"
A szeretet két nagy csoportba osztható:

Az egyik az úgynevezett emocionális, azaz érzelmi alapokon nyugvó szeretet. Ezzel a szeretettel szeretjük a házastársainkat, gyermekeinket, barátainkat, de még a hazánkat is.

A másik a döntésen alapuló szeretet, amikor egész egyszerűen hozunk egy olyan döntést, hogy mától kezdve szeretni fogjuk az embereket. Ennek a szeretetnek semmi köze az érzelmekhez, és az érzékiséghez. A szabad akaratunkból eldönthetjük, hogy szeretünk, vagy sem. Hozhatunk egy döntést az érzelmeinktől függetlenül, hogy az emberekhez való hozzáállásunk szeretetteljes lesz. Amikor ezt a döntést meghozzuk és következetesen be is tartjuk, azt látjuk majd, hogy egy idő után az érzelmeink is követni fogják a döntésünket. Így szerethetjük az ismerőseinket, munkatársainkat, távolabbi rokonainkat, üzleti partnereinket és bárki egyebet. Itt meg kell jegyeznem, hogy az érzelmi alapokon nyugvó szeretet is döntés eredménye. Mindenképp el kell döntenünk azt, hogy mi olyan emberek vagyunk, akiknek a másokhoz való alaphozzáállása a szeretet.

Megértés, megismerés - ez gyakorlatilag a ház belakása, amihez idő szükséges. Az egyik lelki szükségünk az, hogy megértsenek minket. Szükségünk van a figyelemre, arra, hogy őszintén figyeljenek ránk, és ezáltal megismerjenek minket. Szeretnénk, ha meglátnák bennünk azt, akik valójában vagyunk, és ne azt, akinek a másik látni akar. A megismerés csak a megértésen keresztül képzelhető el. Nem tudjuk a másik igazi énjét megismerni, ha nem figyelünk rá, és nem törekszünk arra, hogy megértsük őt.

Ahogy a háznak szükséges eleme az alap, az ablak, a tető, az otthonná válás, egy tartós kapcsolatban is ott kell lennie mind a négy elemnek. Ha egy vagy több elem hiányzik, nem lehet tökéletes, de még az is előfordulhat, hogy összeomlik a kapcsolat. A kapcsolat jellege határozza meg, hogy egyes elemek milyen mértékben legyenek jelen. Nyílván, egy üzleti kapcsolatban a bizalomnak van a legnagyobb szerepe és a szeretet másodlagos, de ott kell lennie. Egy szerelmi kapcsolatban pedig pont a szeretet a legfontosabb elem, de a bizalomra, tiszteletre, a másik megértésére is nagy szükség van.

Hogyan alakítsunk ki jó kapcsolatokat?

A másokról alkotott véleményünk

Az eddigiek összefoglalása lényegében választ ad a kérdésre. Ha ön időközben megnézte a weboldalunkat, akkor tudja, hogy kapcsolataink milyensége attól függ, hogy miként gondolkodunk. Minden emberhez a róla kialakított véleményünk alapján viszonyulunk. A véleményünk meg annak alapján formálódik, ahogy az adott személyről gondolkodunk. Minden emberről az a véleményünk, ahogy a távollétében gondolunk rá. Ezért fontos annyira, a helyes gondolkodás elsajátítása. A "Vissza a Valósághoz!" című gondolkodásmód fejlesztő program azért olyan átütőerejű, mert abban képes segíteni, hogy a gondolkodásunk helyes alapokra helyeződjék.

Amilyenné formáljuk, olyan lesz...

Minden jó kapcsolatnak az az alapja, hogy levesszük magunkról a szemünket, és a másik emberre helyezzük a fókuszt. Másokat fontosabbnak tartunk magunknál. Ez persze nem azt jelenti, hogy rossz véleménnyel leszünk magunk iránt, pusztán csak annyit, hogy nem kell önzőmódon magunkkal foglalkozni. Szeretjük magunkat, mert ez ad lehetőséget arra, hogy másokat is szeretni tudjunk, de nem helyezzük a saját érdekeinket a másik érdekei elé.
Amikor jó kapcsolatokról beszélünk, akkor az egyik alapkérdés az, hogy milyen kapcsolatunk van saját magunkkal? Mennyire szeretjük magunkat? Mennyire fogadjuk el magunkat? Vagyis, milyen az önképünk? A weboldalunkon az önképről is talál cikket.
Tehát a legfontosabb dolog, amit tehetünk annak érdekében, hogy minőségi kapcsolataink legyenek, az, hogy az embert megillető módon gondolkodunk a másik felől. Eldöntjük, hogy tisztelettel és szeretettel gondolunk embertársainkra, bízunk bennük, és igyekszünk megérteni őket.
Ha meghozza ezt a döntést, akkor nagy lépést tett meg abba az irányba, hogy tartós és jó kapcsolatai legyenek, ami nem elhanyagolható szempont annak a ténynek tükrében, hogy sikereink 85%-a a kapcsolatainkon múlik.



Szülő és gyermek között lévő bensőséges érzelmi kapcsolat

 


Ma nincs szükség arra, hogy a szülő maga tanítsa gyermekét írni-olvasni, számolni. Minden gyermek számára bíztosítva van az iskolai tanulás lehetősége. Arra azonban most is szükség van, hogy a szülő segítse gyermeke iskolára való felkészítését. Ez a tevékenység nem korlátozódhat közvetlenül az iskolába lépés elötti hónapokra. A felkészítés folyamatos és szinte a születés pillanatában kell megkezdődnie.

A szülő és gyermek között meglévő bensőséges érzelmi kapcsolat a legfőbb biztosítéka annak, hogy a család felnőtt tagjai eredményesen bekapcsolódhassanak az iskolára való felkészülésben.

Móra Ferenc Kincskereső Kisködmön című művében, különösen megható a Hogyan tanultam meg írni? című fejezet. Az író arra emlékezik, hogyan tanulta meg a betük írását a jégvirágos ablakon. Szinte minden sorában kiérezzük az édesanya és a kisfia között kialakult meghitt kapcsolatot. Magunk előtt látjuk, ahogyan közösen próbálgatták a betűvetést és az egymás iránt érzett szeretet biztosít hozzá türelmet, kitartást.

...."Sokat sírtunk és sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betük amelyek nem akartak szót fogadni tanítómesteremnek se, és voltak kedvesek, derék, barátságos betük, amiket az én ügyetlen ujjaim is egyszerre elő tudtak hívni."

Ez a mély szeretet teljes érzelmi kapcsolat kísérte végig Móra Ferencet egész életében. Mindig hálával gondolt első tanítómesterére, édesanyjára, aki elindította őt a tudás birodalma felé, mert megtanította írni, olvasni. Egész életében végig kíséri az a tisztelettel és meghatottsággal színezett emlék, hogy egy életre szóló gazdag útravalót kapott a szülői házban. Ez nem könnyű feladat, hiszen mi, felnőttek nehezen értjük meg ezt az éppen bontakozó és egyre változó, gazdagodó gyermeki világképet. Sokszor nem tudjuk miért nem figyel a gyermek, amikor éppen hozzá szólunk, miért rántja le az abroszt, amikor már olyan gyakran figyelmeztettük hogy nem szabad hozzányúlnia. Miért akarja újra és újra bekapcsolni a rádiót, miért nyitja ki a gyógyszeres-szekrényt, miért veszi elő a gyufát, amikor már sokszor megmondtuk neki, hogy ne tegye, nem szabad. Miért? Csupa kérdés, csupa számunkra nehezen megmagyarázhatónak tűnő jelenség, viselkedésforma. Hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtsük gyermekkorunkat, és így már valóban nem értjük a kicsi gyermeket. Pedig elengedhetetlenül szükséges a neveléshez.



Megkell ismernünk minél alaposabban gyermekeinket, a magatartásukat meghatározó testi-lelki sajátosságaikat, kisgyermek koruktól kezdve egészen ifjúkorukig. Csak így lehet helyesen értelmezni egy-egy cselekedetüket, így tudunk segíteni személyiségük kibontakozásában, és csak így tudunk megfelelni a nevelésükben ránk váró feladatoknak. Szabó Lőrinc így ír erről a Lóci óriás lesz, nagyon szép versében:


Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Igen, nekünk is ezt kell tennünk, megismerni a gyermeket, hogy felemelhessük, hogy gazdag útravalót adhassunk a kezébe.&



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 2
Tegnapi: 11
Heti: 44
Havi: 325
Össz.: 165 278

Látogatottság növelés
Oldal: Emberi kapcsolatok.folyt.
Egy Boszorkány Naplójából. - © 2008 - 2024 - bibirboszi.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »