Egy Boszorkány Naplójából.

Szimbólumok - mítoszok, szentek, történelmi alakok életre keltése.

Mint az alkimistáknál, úgy a keleti misztikusoknál is vannak mágikus írások, melyek a teremtés folyamatának megértésére és átélésére bizonyos szimbolikus lények teremtését tanítják. Ez a misztérium megismétlése a nagy teremtésnek. Ellentétben a nemzés, fogantatás vak kiszolgáltatottságával, a szellem tudatos és szeplõtlen fogantatása, az ideáé, mely a szellemi elv és akarat segítségével karmát teremt, anyagot sûrít maga köré. Ezt az operációt a keleti misztikusok nem kivetítéssel, transzmutációval hajtják végre, hanem a gondolaterõkkel, bizonyos támpontok, diagramok: istenfestmények, démonfigurák segítségével. Ez az õ príma matériájuk. Ilyen diagram az, amelyet a tibetiek kylkhornak neveznek. A kylkhornál minden színárnyalatnak formának, térelosztásnak, tárgyelhelyezésnek fontossága van. A diagram közepén ül vagy áll a misztikus teremtmény ideája és körülötte az egyéniséget kijelzõ szimbólumok. Ismételjük: ez a tibeti príma matéria. Folytatva az alkimista analógiát: a diagram életre keltése megfelel az alkímia kémiai operációjának, végül az életre keltett kylkhor próbatétele a harmadik fázisnak, a transzmutációnak. A tibeti misztikusok ugyanis az életre keltett kylkhor szellemét valamiféle mágikus feladattal bízzák meg és a feladat teljesítésébõl ítélik meg, hogy a kylkhorba ültetett idea megfogamzott-e és milyen mértékben. A helyesen végrehajtott mûvelet következtében a kylkhor szelleme vagy démona valóságos életre ébred és a rábízott utasításokat karaktere szerint hajtja végre. Ilyen kylkhor volt a híres héber kaballista, Rabbi Löw Góleme is.

Alexandra David Neel, az ismert Tibetkutató feljegyzi egy ilyen életre keltett kylkhorral történt találkozását. Ez az élõ démonfigura hûségesen követte életre keltõjét. A. D. Neel furcsának találta és megkérdezte a tibeti mágustól, hogy ki szokatlan külsejû kísérõje. A mágus örvendezve kiáltott fel és megkérdezte, hogy csakugyan látja-e. D. Neel késõbb megtudta, hogy hosszas kísérletezés eredményének nagyszerû jele volt az, hogy már nem csak a mágus, hanem mások is látják gondolaterõinek eredményét. Általában a vallási áhítat központjai, festmények, szobrok, amelyekre rengeteg erõt és hitet összpontosítanak, bizonyos mértékig szintén kylkhorrá válnak. Természetesen nem olyan mértékben, mint a tibetiek tudatos felkészültséggel létrehozott kylkhorjai, de a hívõknek ezek is választ adnak, apró gesztusokra, mozgásokra képesek.

Egy démont életre kelteni anélkül, hogy utána le tudnák bontani - életveszélyes. Mert a kylkhorokat minden esetben le kell bontani, ezért életre keltésük mûveleteit csak mesterek vezetésével szabad végrehajtani. Ennek az építõ és lebontó folyamatnak mélységes értelme az ezoterikus igazság: a világ a te teremtményed, te készítetted, tanuld meg lebontani, feloldani! Az egész világ minden sötétségével, démoni formazavarával együtt nem más, mint öntudatlanul felépített kylkhor! Csakhogy lebontásának kulcsát a lények elvesztették és ezért saját kylkhorjuk megfélemlített rabszolgáivá lettek. A kylkhorok tana tehát éppen úgy, mint a hermetikusoké, más úton, de ugyancsak e kulcsnak megszerzésére törekszik.

A kylkhornál sokkal magasabbrendû összetett szimbólum a mandala, melynek középpontjában mindig egy istenség ül, körülötte pedig a terjedelmes rajzon inkarnációi, esetleg megnyilatkozási formái láthatók. A mandala színhelye mindig egy magasabb sík. A klykhor és a mandala között a különbség az, hogy míg a kylkhor életre kelhet földi környezetben, mindenki számára láthatóan, addig a mandala mindig a legmagasabb szellemi szférákra vonatkozik, s központi ideája csak tisztult, megvilágosodott, isteni lény lehet. Míg a gyakorló mágus a kylkhorban idegen lényt kelt életre, addig a mandalában maga a mágus akar az istenséghez vagy bodhisatvához hasonlóvá lenni.

*

A misztika tanulmányozásának haladottabb stádiumában, mikor a tanítvány már közelebb jutott a misztika szabályainak és tételeinek átéléséhez, szükségessé válik, hogy az elmúlt idõk valamelyik szellemi nagyságával szorosabb kapcsolatba lépjen. A misztikával való foglalkozás, misztikusok írásainak olvasása közben gyakran fogunk olyan egyéniségre bukkanni, aki alapkarakterében hasonló a miénkhez. Ha sikerül olyan tanítóra találunk, akinek egyéniségét magunkhoz egészen közelállónak érezzük, vagy szellemi kontaktust teremthetünk olyan mesterrel, akinek életmódja, belsõ tevékenysége, külsõ megnyilatkozása szemünkben a legmagasabb ideált valósítja meg, akkor nagy lendülettel haladhatunk elõre tanulmányaink útján. A misztika egyik õsrégi, legmélyebb tanítása, hogy a szellemi vezetõül választott tanító egyéniségébe a tanítványnak bele kell élnie magát. A keresztény misztika Krisztus életébe való beleélést, beleolvadást tanítja, az: "élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus" - teljes megvalósítását.

A tanítványnak elõször minden szellemi képességével bele kell mélyednie az evangélium tanításaiba, hogy a hûvös, zárt szavak számára kitáguljanak, dimenzióikban végtelenné váljanak, élettel és igazsággal teljenek meg. Azután az érzések vérét kell a hatalmassá nõtt érrendszerbe bocsájtania saját vénáiból, hogy kettõjük között ez a szellemi, asztrális és fizikai nedvkeringés teljesen eggyé legyen. Pontos utasítások tanítják, hogyan kell felidéznie a nagyszerû múltat. Lényegében ez a folyamat is, mint a többi módszer koncentrációs és imaginációs gyakorlatokon alapul. Krisztus életét kell lejátszania elõször lélekben, azután a képzelõerõ hatalmával, minden testi tartalmában. Lélekben tehát belemerülünk a krisztusi eszme hatalmas áramába, értelmünk minden területét vele átmossuk, fogalmainkat ragyogásával átvilágítjuk, érzékeinket megfinomítjuk, teremtõ erõnket általa cselekvõvé tesszük. Ebben az eszmétõl lángoló megszállottságban, ebben a lélekterhességben azután hozzáfogunk a fizikai síkon való idézéshez: végigjárhatjuk a Golgotára kanyargó ösvény minden állomását, Krisztus lába nyomába léphetünk, keresztjének súlya alatt görnyedhetünk és az Õ sebein át vérezhetünk. A keresztény szentek ezt az utat járták. S hogy a lelki átélést milyen csodálatosan követi a testi átélés, annak példája a stigmatizáltak nem is olyan ritka esete.

Akiket elcsüggeszt a messiás elérhetetlennek tûnõ hatalmas alakja, mintaképül választhatnak olyan szentet, aki az élet gyengeségeinek legsûrûbb hínárjából szabadította ki magát és az anyag vak szolgálójából Krisztus tiszta tükrévé alakult át.

Tibetben a keleti misztika tanítványai Shambhava vagy Milarepa lenyûgözõ alakját állítják maguk elé mintaképül, Indiában Buddhát, Kínában Lao-Csét és Konfuciuszt, a héber kabbalisták tanítványai pedig a kabbala nagymestereit. A mágia vagy okkult praxis ideáljai:

Tyanai Apolloniusz, Paracelzusz, Agrippa vagy Eliphas Levi. Természetes, hogy mint minden szellemi területen, a választás itt is szabad. Mindenki maga jelöli ki a fényforrást, amellyel útját világítani akarja. A transzcendens nyugtalanság feléledése és a nagy találkozás pillanatát összekötõ út sokszor igen hosszú. Mindenki, aki a különféle okkult ösvényeken végigvándorolt, ott látta maga mellett topogni vagy késlekedni ezeket a töprengve kóstolgatókat, ideiglenes átutazókat, ezeket a fellobbanó szalmalángokat, melyek oly rövid idõ alatt hunynak ki. Az önemésztõ, ideglázas keresõk, a boldogtalan és otthontalan nosztalgiások ezek, akiket a zöldkígyós okkult korbács kerget a számukra egyetlen otthon, az egyetlen ideál felé. Boldog az, aki rátalál szellemi otthonára olyan valakiben, aki vezetõje, tanítója, útitársa, védõje lehet az utolsó véges célig.

Ha megtaláltuk szellemi eszményképünket, mélyedjünk el életébe, szerezzük meg hátrahagyott mûveit, kutassuk át a róla szóló történelmi anyagot, s ha lehetséges, szerezzünk róla készült festményt, szobrot, fényképet.

Rekontsruáljuk külsõ körülményeit, testi és lelki alkatát és állítsuk be õt okkult törekvésünk középpontjába. Ezt a stúdiumot éveken át a legnagyobb odaadással kell folytatnunk. Ez az "unió misztika" elõkészítõje. Mert aki egészen feladta a kis ént, a személyiséget a magasabb énjéért, az eljutott így saját isteni énjéhez, aki pedig saját isteni énjével egyesült, az egyesült Istennel.

Ha a misztikus mûvekben mindig csak az "unió misztiká"-ról, az isteni énnel való egyesülésrõl van szó, azért a misztika mesterei hallgatólagosan mindig a szellemi eszménykép követésének útján haladtak. Ha egy mester életét megvizsgáljuk, rájövünk, hogy mindegyiknek volt példaképe. Ez természetes, hiszen ugrás az okkult fejlõdésben nincsen. A legmagasabban és legalacsonyabban lévõ lények között közvetítõkre van szükség. Ha csak egyetlen emberi életünk szellemi fejlõdésére nézünk is vissza, okvetlenül felismerjük a továbblendítõ közvetítõk döntõ fontosságú közbelépését. A közvetítõ sokszor erõsebb egyéniségû, vagy képzettebb kortársunk, de lehet egy döntõ pillanatban felbukkanó könyv vagy elõadás is. A szellemóriások a misztikus fejlõdés csúcsa felé vezetõ Jákob lajtorjájának végsõ fokai. A tanítvány a lélek alkalmazkodását, az önmagából való kilépést mindig egy nagy mester példáján tanulja meg. A tanítvány és a mester szellemi találkozásának misztériumától idáig csak azért beszéltek olyan nagyon keveset, mivel annak tartalma a legszentebb belsõ élmények közé tartozik. Az elõbb vázolt út a leggyorsabban vezet a célba, mégis az arra nem eléggé érett tanítvány ezen az úton óriási akadályokkal fog találkozni. Ugyanis a léleknek itt már nagyfokú hajlékonysága szükséges, amelyet csak elõzõ inkarnációkban szerzett tapasztalatok hosszú sorozata termelhet ki. Érthetõ tehát, hogy az út csak azok számára járható, akiknek belsõ élményei, ismeretei, gyakorlati tapasztalatai a mélytudatban várakoznak, hogy nevükön szólítsák tudatosítsák õket, s hogy érett mivoltukban elõlépjenek. A név ebben az esetben útmutatásokat jelent, mert többre nincs is szükség.

A találkozás élménye a gyakorlatban rendszerint egész váratlanul következik be. A tanítvány misztikus tanulmányai közepette megdöbbenéssel észleli, hogy valamelyik nagy misztikus vagy okkultista egyénisége rokon, sõt iker az övével. Életmódja, szokásai, apró-cseprõ gyengeségei, stílusának furcsaságai, ötleteinek sajátos bizarrsága, asszociáció is ugyanazon hang rezonanciájával csendülnek össze. Ilyenkor hatalmasan megnövekedhetik a tanítvány intuitív ereje, mint az olyan lámpáé, amelybe százszoros fényerejû körtét csavarnak. A mester azonos fókuszú, de tágasabb intellektusa, okkult tapasztalásai magukkal röpítik a tanítványt oda, ahová másképp csak hosszan és keservesen kapaszkodás árán jutott volna el.

Nem szükséges, hogy mindenki a szentekkel és nagy egyéniségekkel való azonosulás útján járjon. Ugyanezt a célt szolgálja a misztériumok szellemi meditációban történõ lejátszása is. Ez a gyakorlat a következõ:

Kiválasztunk a számtalan, ismert okkult misztérium közül egy olyan képsorozatot, amely ránk a legnagyobb hatást gyakorolta. Ha van mûvészi vénánk, akár alkotás, akár mûélvezés irányában, kétségtelenül az eleuziszi misztériumok sûrítik magukba számunkra legjobban mindazt a szépséget és igazságot, amelynek hatalmas élmény ereje magasabb szintre emelhet bennünket. Ha úgy érezzük, hogy ez a misztérium az, amely bennünk a legtisztább és legmagasabb eksztázist felkeltheti, hozzákezdünk a gyakorláshoz. Néhányszor elolvassuk a misztérium szövegét, részleteit, lefolyását, külsõségeit emlékezetünkbe véssük. Azután alaposan átgondoljuk filozófiai jelentõségét, majd szokott meditációs idõnkben, miután klauzúrába vonultunk, lehunyt szemmel az egész misztériumot belsõ látóterünkben lejátsszuk. Ezt a gyakorlatot heteken, hónapokon át kell végeznünk mindig ugyanabban az idõben. A cél az, hogy a misztériumot teljes plasztikájában keltsük életre, hogy megküzdjünk a kihagyásokkal, homályba veszõ részletekkel. Éles, tiszta fényben lássuk, színnel, élettel, eleven erõvel töltsük meg, mélyedjünk bele olvadjunk bele e körénk rendezõdõ eleven környezetbe. S minden sejtünkkel válunk figyelõ, felfogó, résztvevõ szereplõivé. Alkotó fantáziájú mûvész különösen alkalmas ennek a feladatnak a végrehajtására. Mert az életre keltéshez a színes asszociációk kapcsolása és az intuíció csaknem oly erõfeszítése és bõ áradása szükséges, mint a mû létrehozásához.

Akinek az eleuziszi misztériumok nem felelnek meg, az természetesen akár a keresztény, akár a keleti mitológia, vagy a keleti ezoteria szimbólumokban gazdag mentálsíkján játszhat le képzeletében misztériumokat ugyanezzel a módszerrel. A tibeti titkos tanítások, a hindu ezoterikus írások, de legfõképpen az atlantiszi eredetû egyiptomi misztériumok csodálatos anyagot tartalmaznak e gyakorlatok számára. Ide tartozik a hindu misztikus írások sorában a Gyémánt Szutra is. Azok számára, akiknek képzelõereje nem túl intenzív, de szellemi hovatartozásuk és szimpátiájuk szerint mégis valamelyik keleti misztériumhoz vonzódnak, képzeletük alátámasztására feltétlenül szükséges bizonyos segítõ diagramok alkalmazása. Mandalák használata nagyon megkönnyíti a gyakorlást. A legdúsabb képzeletû tanítványnak sem fog ártani, a kezdõnek egyenesen nélkülözhetetlen a keleti mandalák segítõ és lendítõ ereje. Mert a mandala, tekintet nélkül tartalmára, mindig magasabb síkon történõ eseménysorozatot ábrázol, melynek középpontjában valamely istenség, Bodhisatva, vagy esetleg maga a neofita áll. A mandala keret, amelyben csak a nívó meghatározott. Tárgya lehet keresztény, egyiptomi, indiai, kínai, kabbalisztikus vagy hermetikus. Elkészítése speciális tudást követel akár a mágiában, a kabbalában, az asztrológiában alaposan jártas, nagy okkult mûveltséggel rendelkezõ mester, akár a mester személyes útmutatása alapján annak tanítványa alkotja meg. A mandala készítésénél jelenlévõ és uralkodó gondolatáramok ugyanis beszívódnak a mandala érzékeny anyagába és titkos vagy homályos érzések útján zûrzavart, rövidzárlatot okozhatnak, vagy a sötét ösztönök rejtett indulataknákat helyezhetnek el benne. Tehát nagyon fontos hogy a mandala alkotójának milyen az erkölcsi, gondolati beállítottsága. Fontos és lényeges a mandala készítésének helye is, a hely kiválasztása, nemkülönben az asztrológiai konstelláció, amely alatt megszületik, mert minden legkisebb rezdülés körülötte, vagy vele kapcsolatban áthangolja és befolyásolja a mandalát.

Ugyanez áll a kylkhor elkészítésére is.

A következõkben a tanítvány munkájának megkönnyítésére közöljük az eleuziszi misztériumnak Eduard Schuré "Die grossen Eingeweihten" (A nagy beavatottak) címû könyvében található leírását. Ezt követõen pedig ugyanebbõl a könyvbõl közöljük hasonló céllal egy hermetikus misztérium szövegét, különös tekintettel arra, hogy az említett könyv nem minden tanítvány számára hozzáférhetõ.

Dionüszosz ünnepe Tempe völgyében

Thesszaliában, Tempe hûvös völgyében történt. Leszállott a szent éjszaka, melyet Orfeusz a dionüszoszi misztériumoknak avatott fel. A delphi tanítvány vezetõjével, a templom egyik szolgájával meredek sziklaoldalba vájt, keskeny ösvényen lépdelt. Alattuk mély szakadék. A sötét éjszakában nem hallatszott más, csak a lombos partok között tovahömpölygõ folyó mormolása. A hegy mögül végre felbukkant a telihold nagy sárga tányérja, amely a sötét, komor sziklák fölé kapaszkodott. Gyöngéd, magnetikus fénye beleömlött a szakadékok ölébe és a varázslatos völgy eleuziszi tisztaságában feltárult hirtelen. Fátyla föllebbent egy pillanatra, s megmutatta füves hajlatait, kõris- és nyárfaligeteit, kristálytiszta forrásait, borostyánnal befutott barlangjait és a kígyózó folyót, amely a sûrû fák árnyékától terhes apró szigetek körül kanyargott tova, vagy az ív alakban föléje hajló lombsátrak alatt morajlott el. A növényeket sárgás köd és kéjes szendergés kerítette hatalmába. A források tükrös felszínét nimfák sóhajtása borzongatta meg és a mozdulatlan nádasból halk fuvolahang rebbent fel.

A delphi tanítvány szinte álomban haladt elõre. Idõnként tétován meg-megállt, hogy beszívja a lomb, vagy a keserû babér fûszeres illatát. De a hold mágikus fénye csak egy pillanatig sugárzott szét, most felhõ borult rá. Minden újra elfeketedett: a sziklák felöltötték fenyegetõ formájukat. Köröskörül a sûrû fák alatt, a folyóparton és a völgy mélységében apró, tovavándorló fénypontok villantak fel.

- Ezek a miszták - szólalt meg a hajlott korú vezetõ a fénypontokra mutatva. - Az út felé tartanak. Minden csoportnak van egy fáklyahordozója. Kövessük õket!

Az éjszaka vándorai ezután kórusokkal találkoztak, amelyek a ligetekbõl vonultak elõ, s velük egyirányban haladtak. Elõször a fiatal Bacchusz követõit pillantották meg, könnyû, finom vászonból készült, hosszú köntöst viselõ fiúkat, fejükön borostyánkoszorúval. Cifrára faragott fakelyheket vittek, az élet kelyhének szimbólumát. Azután büszke és izmos fiatalemberek jöttek: a küzdõ és harcos Herkules fiai. Testüket rövid köntös fedte, alóla kilátszott izmos térdük. Vállukra, derekukra oroszlánbõr borult, olajfalevél koszorú fonta be homlokukat. Felbukkantak az inspiráltak is, Bacchusz papjai. Testükön csíkos tigrisbõr, hajukat bíborszínû homlokpánt szorította le, kezükben thürzuszbot. Egy barlang elõtt haladtak el. Ott látták a földön térdepelve Adonai és a föld alatti Erosz misztáit; férfiakat, akik halott kedveseiket és barátaikat siratták. Éneklõ halk hangjuk feljajdult: "Adonai! Adonai! Add vissza, akiket elvettél tõlünk, vagy hadd szálljunk le mi is birodalmadba!" Szél süvített be a barlangba és hisztériás kacagások, sötét sóhajok között tombolt tovább a föld alatt. Egyik neofita hirtelen a delphi tanítványhoz fordult:

- Átlépted Adonai küszöbét. Többé nem láthatod viszont az élõk birodalmának fényeit!

Egy másik mellette elhaladva hozzásimult és a fülébe súgta:

- Árnyék, az árnyékok zsákmánya leszel. Te aki az éjszakából jössz, térj vissza Erebuszba - szólt és gyorsan tovasietett.

A delphi tanítvány teste a rémülettõl elhidegült. Halkan szólította vezetõjét:

- Mit jelent ez? A templom szolgája úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Csak ennyit mondott:

- Át kell jutnunk a hídon. A célt senki sem tévesztheti el.

Átlépkedtek a fahídon, amely a Peneosz fölött ívelt. A neofita megkérdezte:

- Honnan jönnek ezek a panaszos hangok és ez a szomorú melódia? Kik ezek a fehér árnyékok akik ott a nyárfák alatt hosszú sorokban vándorolnak? - Ezek a dionüszoszi misztériumokba beavatandó asszonyok.

- Ismered a nevüket? - Itt senki sem ismeri a másik nevét és mindenki elfelejti a magáét. Mert, ahogyan a misztikusok avatott területre lépve levetik piszkos köntöseiket, megfürdenek a folyóban és tiszta vászonruhát öltenek, úgy veti le mindenki a nevét is, hogy egy másikat öltsön magára. Hét nap és hét éjszaka tart a változás folyamata, mialatt egy másik életbe lépnek át. Nézd az asszonyoknak ezt a felvonulását. Ezek nem a családjuk, vagy a hazájuk szerint csoportosulnak, hanem egyedül inspiráló istenük, ideájuk szerint. Ezután fiatal lányokat láttak elvonulni, nárciszkoszorúkkal, égszínkék peploszokban.^* A vezetõ nimfáknak, Perszephoné útitársnõinek nevezte õket. Szemérmes öleléssel tartottak karjukban párnákat, urnákat, fogadalmi vázákat. Utánuk piros peploszokban a misztikus szerelmesek következtek, tüzes asszonyok és Aphrodité vágyódó fiatal szüzei. Ezek sötét erdõbe tértek be, ahonnan vad rikkantások zendültek és tompa elnyomott sóhajok törtek elõ. A hangok szárnyaltak, azután elnyugodtak rövid idõre. Ekkor a sötét mirtuszliget fölé a kórus szenvedélyes éneke emelkedett, szaggatottan törtetett az ég felé, fáradtan el-elcsuklott, majd lázasan, vadul újra felzendült:

- Erosz! Megsebeztél bennünket! Aphrodité összetörted a testünket. Az õz bõrével takart mellünkben belül sebeink bíborját hordjuk. A szívünk csupa tépõ, marcangoló izzás. Mások nyomorban halnak meg, minket a szerelem õröl fel. Ölelj át bennünket Erosz! Erosz! Vagy szabadíts meg bennünket Dionüszosz!

Újabb menet tûnt elõ. Talpig feketébe öltözött asszonyok hosszú, földön kígyózó fátylakat viseltek és ismeretlen bánatuk súlya alatt mélyen meggörnyedtek. A vezetõ így nevezte õket: Perszephoné gyászolói. Egy nagy, repkénnyel sûrûn befutott mauzóleum mellett letérdepeltek és panaszos kiáltás tört fel ajkukról. A vágy szavaira mindig a fájdalom válasza következett:

- Perszephoné - zúgták - meghaltál, Adonai elcsábított: leszálltál a holtak birodalmába. Mi azonban, akik a szeretetet siratjuk, mi élõ halottak vagyunk! Oh, csak vissza ne térne a nap! És a föld, amely Téged takar, óh, nagy Istennõ, bárcsak nekünk is örök álmot ajándékozna, s árnyékunk ölelkezve vándorolna az imádott árnyékkal! Hallgass meg bennünket Perszephoné! Perszephoné!

A delphi tanítványt a különös jelenet mély, delíriumos fájdalma ellentmondó és gyötrõ érzések viharába sodorta. Nem volt többé õ maga: e lények vágyai, gondolatai és agóniája az õ saját vágyaivá, gondolataivá és agóniájává váltak. Lelke darabokra szakadt, hogy ezer testbe szóródjék szét. Halálos aggodalom cikázott át rajta, valóságérzése eltûnt, nem tudta már: ember-e vagy csak árnyék.

Egy magas termetû beavatott állt meg a csoport mellett és így szólt:

- Béke a szenvedéshordozó árnyaknak! Megszomorodott asszonyok, törekedjetek Dionüszosz fényének magassága felé, Orpheusz vár benneteket!

Némán tolongtak körülötte, miközben aszphodélosz koszorújuk leveleit elébe szórták - a beavatott pedig thürszuszbotjával^* mutatta nekik az utat. Az asszonyok egy forráshoz léptek, hogy faserlegüket megmerítsék és igyanak. Azután a menet újra felsorakozott és nekiindult. A fiatal leányok mentek elõre, gyászénekük felzendült az egyre visszatérõ végszavakkal:

- Szedjétek a mákonyt, a mák virágát! Igyátok a Léthe vizét. Add nekünk a sóvárgott virágot és add, hogy testvéreinknek újra virágozzék a nárcisz! Perszephoné! Perszephoné!

A tanítvány vezetõjével még sokáig vándorolt. Mezõkön haladtak át, ahol az aszphodelosz nõ nyárfák árnyékában, melyek búsan suttogtak. Szörnyû dalfoszlányok csapták meg fülét, szakadozottan szálltak a levegõben és nem tudta, honnan jönnek. A fákon borzalmas álarcok és csecsemõként bepólyázott viaszfigurák függtek, itt-ott bárkák szelték át a folyót, rajtuk sötét alakok, némák, mint a halál. Végre kiszélesedett a völgy. A magas hegyek fölött hajnali fény derengett. A távolban megpillantották Ossza sötét szakadékait, tátongó, zord mélységeit, ahol lezuhant szikladarabok hevertek. A magas hegyek védõ ölelésében egy erdõs dombon emelkedett Dionüszosz temploma. A nap már aranyat öntött a csúcsokra. Közelebb és közelebb értek a templomhoz, ahová minden irányból misztikusok csoportjai, asszonyok menete, beavatottak sorai igyekeztek. Ez a komoly, nyugodtnak látszó és mégis viharzó várakozástól ûzött tömeg ott gyülekezett a domb lábánál és elöntötte a templom elõterét. Most a vezetõ hirtelen eltûnt és a tanítvány, maga sem tudta hogyan, egyedül maradt a beavatottak csoportjának kellõs közepén. Mindegyiknek ragyogó haját koszorúk és színes homlokpántok díszítették. Jól tudta, hogy mostani életében sohasem találkozott velük, mégis úgy tetszett, hogy boldog emlékezéssel ismeri fel õket. S mintha õk is reá vártak volna, mert testvérként köszöntötték és szerencsét kívántak megérkezéséhez. A delphi tanítványt a csoport magával ragadta, s mintha szárnyak repítették volna fel a templom legmagasabb lépcsõjére. Egyszeriben vakító fénysugár villant szemébe. A felkelõ nap volt, amely elsõ nyilait a völgybe küldte, majd áradó sugaraival körülragyogta a misztikusok és beavatottak seregét, amely ott várakozott a templom lépcsõjén és csoportokban a domboldalon. Felzendült a hajnal himnusza. A templom bronzkapuja magától kitárult. Hermész és a fáklyahordozó kíséretében megjelent a próféta, a misztériumok fõpapja, a hierophant: Orpheusz. A delphi tanítvány örömében remegve ismerte fel. Bíborköntösben, kezében az arany és elefántcsont lírával Orpheusz az örök ifjúság fényében ragyogott.

- Köszöntelek benneteket - csendült fel a hangja -, akik ide jöttetek, hogy a föld gyötrelmei után újjászülessetek! Igyatok a templom fényébõl, ti mind, akik az éjszakából léptetek elõ misztikusok, asszonyok, beavatottak! Jertek, örvendezzetek, akik érte szenvedtetek, jertek pihenni, akik küzdöttetek érte. A nap, melyet fejetekre idézek, s amely be fogja világítani lelketeket, nem a halandók napja, hanem Dionüszosz tiszta fénye, a beavatottak nagy fényforrása. A ti mulandó szenvedéseitek és az elhatározás által, amely ide vezetett, gyõzni fogtok és ha hisztek az isteni szóban, már gyõztetek is. Mert végre kiléphettek az újraszületések sötét körforgásából, a generációk szenvedéstõl terhes körébõl, hogy mindnyájan újra megtaláljátok egymást, mint egyetlen test, mint egyetlen lélek Dionüszosz fényében!

- Az isteni szikra, amely bennünket a Földön vezet, bennünk van és a templom fáklyájává, az égen egy csillaggá lesz! Hallgassátok, hogyan remeg a líra hét húrja, Isten lírája, amely mozgásba hozza a világot. Hallgassátok áhítattal. Ha ez a hang áthat benneteket, kinyílnak az ég mélységei!

- Segítsétek a gyöngét, vigasztaljátok a szenvedõt, remény van mindannyiotok számára! De romlás a gonoszra és a külsõ sötétségben állóra, ezekre a megsemmisülés vár. Mert a misztériumok eksztázisában mindenki a másik lelkének legmélyére lát. A gonoszakat a rémület, a külsõ Sötétségben állót a halál találja el.

- És most, hogy Dionüszosz beteljesedett rajtatok, Eroszt szólítom, az égit, a mindenhatót. Legyen õ a ti szerelmetek, a ti könnyetek, a ti örömetek! A fényt szeressétek, ne a sötétséget! Gondoljatok utatokon a célra! Mikor a lelkek visszatérnek a fénybe, életük minden hibáját sötét foltként hordozzák sziderikus testükön. S hogy ezeket kioldják, azzal kell vezekelniök, hogy a Földre visszatérnek. De a tiszták, az erõsek felszívódnak, eggyé lesznek Dionüszosz napjával.

- És most énekeljétek az Evoét!^*

- Evoé! - harsant fel a templom négy sarkán a heroldok ajkáról a kiáltás.

- Evoé! - és felzengtek a cimbalmok.

- Evoé! - zúgta az elragadtatott tömeg a templom lépcsõsoráról.

Dionüszosz hívása, a szent hívás a feltámadásra az életre, végighömpölygött a völgyön. Ezer és ezer torok kiáltotta rá a visszhangot, a hegyek echója hatalmas zendüléssel ismételte, küldte vissza. És a pásztorok, akik ott fenn, Ossza hegyének vad sziklái között nyájaikat a felhõkbe kapaszkodó erdõ fái alatt legeltették, így válaszoltak rá:

- Evoé!

*

(Az Evoé-t eredetileg így ejtették ki: He-Vau-He. Ez volt Egyiptom, Judea, Fõnícia, Kis Ázsia és Görögország minden beavatottjának köszöntése, hívása. A négy szent betû kimondva: Jod-He-Vau-He Istent jelentette a maga örök eggyéolvadásában a természettel, s e betûk magukban foglalták a lét egészét, az élõ univerzumot. Jod (Ozirisz) jelenti a tulajdonképpeni istenséget, az alkotó intellektust, az örök férfiast, amely mindenben, mindenütt és mindenek fölött jelen van. He Vau-He az örök nõiest ábrázolta, Évát, Iziszt, a természetet minden látható és láthatatlan formájában, s általa megtermékenyítve.)

Egyiptom misztériumai

Ó vak lélek, fegyverezd fel magad a misztériumok fáklyájával és a földi éjszaka sötétségében majd rátalálsz fénylõ másodtestedre, égi lelkedre. Kövesd az isteni vezetõt, mert nála van elmúlt és eljövendõ újraszületéseidnek kulcsa.

(Halottak Könyve: A beavatottak felhívása.)

Izisz - beavatás.

A próbák.

II. Ramszesz idejében az egyiptomi civilizáció elérte fejlõdésének csúcspontját. A XX. dinasztia fáraói, a szentélynek tanítványai és zászlóvivõi igazi hõsökként tartottak ki a Babilon elleni küzdelemben. Végtelen karavánok ömlöttek a sivatagon át Radazichtõl Elephantiáig. Az architektonikus munkák szakadatlanul folytak és három kontinens munkásait foglalkoztatták. Karnak hypistílusú termét, melynek oszlopai elérték Vendome oszlopainak magasságát, újra helyreállították; Abydosz templomát a szobrászmûvészet csodáival gazdagították, a Királyok Völgye és a Nílus bal partja között hatalmas emlékmûvek emelkedtek. Építkeztek Budasztoszban, Luxorban, Szpeosz-Ibszamulban. Thébában. Pylonnak egy trófeája Kadesh bevételére emlékeztetett. Ott épült fel a Ramaszeum is obeliszkek, szobrok, óriási monolitok erdejétõl körülvéve. E lázas tevékenység, e kápráztató élet közepette számos misztériumok után sóvárgó idegen kötött ki Egyiptomban, Thrákia hegyeirõl vagy Kis Ázsia távoli síkságairól jöttükben, akiket a templomok mágikus, hatalmas sugárzása vonzott magához. Az idegen Memphiszben szinte megdermedt a bámulattól. Az emlékmûvek, színjátékok, nyilvános ünnepségek a káprázatos pompának nagyszerû és lenyûgözõ benyomását keltették benne. A királyi avatás szertartása után, amely ott folyt le a szentély titkos mélyében, láthatta a fáraót, amint a templomból kilép és népe elõtt trónjára ül, melyet tizenkét legyezõhordozója, szûkebb vezérkara emelt a magasba. Elõtte tizenkét lévita vitte arannyal hímzett párnákon a királyi méltóság jeleit: a bíró kosfejû szepterét a pallost, a nyilat és a fegyverek sokaságát. Mögötte jöttek a királyi ház és a papi fõiskola tagjai, nyomukban a kis és nagy misztériumok beavatottjai. A fõpap fehér tiarát hordott, mellvértjén szimbolikus drágakövek tüze ragyogott. A korona méltóságai a bárány, a kos, az oroszlán, a liliom, a méh jelét viselték és e jelvények csodásan kidolgozott, tömör láncokon függtek. Éjszaka gyönyörûen feldíszített és kivilágított bárkák siklottak a mesterséges tavakon a királyi zenekarokkal, melyeknek soraiból hieratikus pózokban táncosnõk és a Theorbe ábrázoló mûvésznõinek kecses alakja emelkedett ki. De az idegen nem ezt a lenyûgözõ pompát kereste. Messze idegenbõl a sóvárgás, hogy a dolgok titkos mélyére hatoljon, a tudás szomjúsága hajszolta õt ide. Azt mondták neki, hogy Egyiptom szentélyeiben mágusok és hierophantok élnek, akik az isteni tudomány birtokában vannak. Õ is meg akarta ostromolni az istenek titkát. Népének egyik püspökétõl hallott valamit a Halottak Könyvérõl, a titkos tekercsrõl, amelyet mint egy útmutatót tesznek a múmia feje alá, s amely szimbolikus formában a lélek síron túli utazását meséli el. A lélek síron túli utazása, vezeklés a tüzes régióban, a sziderikus test megtisztítása, találkozás a bárkában ülõ gonosz kormányossal, aki belepillant az arcába; megjelenése a negyvenkét földi bíró elõtt, védekezése és igazolása Toth elõtt, végül belépése és megvilágosodása Ozirisz fényességében: mindez a csodálatos és fantasztikus mesejáték az idegen jövevény belsejét sóvárgó kíváncsisággal, titkos remegéssel töltötte el, amelybe kétely is vegyült. E könyv hatalmáról és a teljes forradalomról, amelyet az egyiptomi beavatás a szellemben feltámasztott, képet alkothatunk magunknak a Halottak Könyvének alábbi tételébõl:

"Ezt a fejezetet Hermopoliszban Hasztatet herceg találta, aki utazása alatt Menkera király templomát meglátogatta. Kék betûkkel alabástrom lapra vésték Toth isten (Hermesz) lábánál. Hasztatet herceg átvitte a követ saját királyi templomába. Óh, nagy titok! Nem látott többé, nem hallott többé, ahogy ezt a tiszta és szent fejezetet elolvasta, nem közeledett többé asszonyhoz és nem evett sem húst, sem halat."

Mi fogadta a Memphiszbe és Thébába érkezõ idegent a nagy templom kapujánál? Szolgák vezették át egy belsõ udvaron, amelynek szokatlan oszlopai hatalmas lótuszvirághoz hasonlítottak, s erejükkel, tisztaságukkal Ozirisz templomában a nap hajnali bárkáját õrizték. Most a fõpap közeledett feléje. Vonásainak fensége, arcának nyugalma, fekete szemének áthatolhatatlan misztériuma valami olyasmit árasztott, amely az ide törekvõt nyugtalaníthatta. Pillantása éles tõrként járta át az idegen legbensõ valóját. Érezte, hogy olyan férfival áll szemben, aki elõtt képtelen volna bármit is magába rejteni. S most Ozirisz papja a jövevényt kikérdezte hazájáról, családjáról és templomáról, ahol ismereteit elnyerte. Ha a rövid, de alapos vizsgán alkalmatlannak találták a misztériumba való beavatásra, akkor egy néma, de fellebbezhetetlen gesztussal kitárták elõtte az ajtót. De ha a fõpap a pályázóban figyelemre méltó törekvést látott az igazság felé, akkor felszólította, hogy kövesse õt. Ekkor átlépkedtek a kapuk alatt a belsõ udvarokon, majd egy sziklába vájt folyosón, amely fölött a nyílt ég világított, s amelynek Peremén itt-ott szfinxek kuporogtak. Végül kis templomhoz érkeztek, amely a föld alatti kripta bejáratául szolgált. Ajtaját Izisz életnagyságú szobra rejtette el. Az ülõ istennõ térdén csukott könyvet tartott, ülésmódja meditációt, belsõ összpontosítást tükrözött, arcát fátyol takarta, s a szobor talpazatáról e szöveg világított:

"Fátylamat halandó még nem lebbentette fel."

- A titkos szentélynek itt a kapuja - mondta a fõpap. - Nézd ezt a két oszlopot. A piros a szellem feltámadását jelenti Ozirisz világosságában, a fekete jelenti a fogságot az anyagban és ez a mélybe zuhanás a teljes megsemmisülésig juttathat el. Aki a mi tudományunkhoz, a mi tanainkhoz közeledik, életét teszi a játékra, mert a gyönge és a gonosz az õrületet és a halált arathatja vele. Csak az erõsek és a jók találják meg az életet és a halhatatlanságot. A vigyázatlanok még nem hagyták el élve ezt a helyet. Szakadék ez, amely csak a bátraknak ajándékozza vissza a nap világosságát. Ezért hát gondold meg jól, amit tenni akarsz, a veszélyeket, amelyek reád várnak és ha a bátorságod nem elegendõ minden próbatétel számára, mondj le a vállalkozásról. Mert ha ez a kapu bezárult mögötted, többé nem léphetsz vissza.

Ha az idegen e szavakra tántoríthatatlan maradt, a fõpap visszavezette õt a külsõ udvarba, s rábízta a templom szolgáira, akikkel egy hetet kellett töltenie, miközben a legegyszerûbb munkát végezte, himnuszokat hallgatott és az elõírt módon tisztálkodott. Feladatai közé tartozott a tökéletes hallgatás is.

Amikor a próbatétel estéje elérkezett, két neokor, azaz kisegítõ szerzetes a misztériumokra pályázót elvezette a titkos szentély kapujához. Belépett egy fekete elõterembe, amelynek, úgy tûnt nem volt kijárata. E borzasztó terem mindkét oldalán fáklyák derengésében az idegen embertestek, állatfejek, oroszlánok, kosok, ragadozó madarak képeivel borított oszlopokat látott s a képekrõl mintha valamennyi állat arca, feje vészterhes kifejezést öltve fordult volna utána. Szótlanul haladtak keresztül e romlást árasztó termen, melynek végében egy múmia és egy emberi csontváz elõtt találta magát. Néma mozdulattal mutatott rá a két neokor egy falba vágott sötét nyílásra. Ez egy alacsony átjáró bejárata volt, amelybe csak kúszva lehetett behatolni.

- Még visszaléphetsz - intette õt az egyik kisegítõ szerzetes. - A szentély kapuja még nem záródott be. Gondold meg jól, ha nem térsz vissza, az utat végig kell járnod. Mert ezután nincs többé visszatérés számodra.

- Maradok - felelte az idegen és minden belsõ erejét összpontosította. Kis égõ lámpást adtak a kezébe. A neokorok eltávoztak s nagy robajjal csapták be maguk mögött a szentély kapuját. Többé nem volt helye a tétovázásnak, be kellett lépnie a sötét, alacsony nyílásba. Térden kúszva nyomult elõre, lámpával a kezében, de alig indult el, egy hangot hallott, mintha a Föld mélyérõl tört volna elõ: "Itt éri utol a romlás és a pusztulás a balgákat, akik a tudomány és a hatalom után sóvárognak." Csodálatos akusztikai hatás következtében egy rejtélyes echo e mondatot tisztán és érthetõen kétszer verte vissza. Hiába, elõre kellett mennie. Elõre. Az átjáró egyre szélesedett, de egyre meredekebben lejtett is. A kimerült vándor végre egy tölcsér alakú gödör elõtt torpant meg. Egy vaslétra nyúlt bele és utolsó fokai elvesztek a homályban. A novicius elindult rajta. A létra utolsó fokán állott, s most zavaros, feldúlt pillantása maga alatt egy borzalmas kút mélységébe meredt. A szegényes naftalámpa, melyet reszketõ keze görcsösen szorongatott, erõtlen, halvány fényét feneketlen sötétségbe vetette. Mit tegyen? Fölfelé a visszatérés lehetetlen, alatta sötét semmibe zuhanás, a halál borzalmas éjszakája várakozott. Ebben a szorongásában bal felõl kis kiszögellést vett észre. Egyik kezével a létrába kapaszkodva, a másikkal a lámpást kinyújtva most fokokat pillantott meg. Egy lépcsõt! Megmenekült. Elõre lendült, rávetette magát, felfelé kapaszkodott. Elkerülte a szakadékot! A lépcsõ a sziklát átfúrva spirál alakban kígyózott a magasba. A novicius végre egy bronz rács elõtt találta magát, amely egy széles, nagy kariatidákkal alátámasztott galériát zárt el. A középsõ termekben a falra festve két sor szimbolikus freskó színei derengtek. Mindegyik oldalon tizenegy volt, s a képeket a szép kariatidák kezében tartott kristálylámpák gyöngéd fénye világította meg.

Egy mágus, akit Pasztophornak, a szent szimbólumok õrzõjének neveztek, kinyitotta a rácsot a novicius elõtt. Jóságos mosollyal kívánt szerencsét, hogy az elsõ próbát kiállotta. Átvezette õt a galérián és megvilágította elõtte a képeket. Minden kép alatt egy betû és egy szám állott. A huszonkét szimbólum a huszonkét elsõdleges titkot tartalmazta, ez volt a rejtett tudomány ABC-je, az abszolút princípiumok, az univerzális kulcsok, amelyek az akarat által életre keltve cselekedetté átalakítva elvezetnek minden bölcsesség forrásához.

Ezek a princípiumok belevésõdtek emlékezetébe a szent nyelv betûivel és a számokkal való egyezésük, szoros kapcsolatuk által. Minden betû és minden szám minden nyelven hármas törvényt fejezett ki, az isteni világ, az intellektuális világ és a fizikai világ törvényét. Amiként az ujj, amely a líra húrját megérinti, feltámasztja köröskörül az összes rokonrezgéseket, a szellem is egy-egy számba idézi, gyûjti össze a hatóerõt, s a hang, amely hatóereje tudatában kimond egy betût, a hatalmat jelenti, amelynek engedelmes visszhangja, rezgése támad három világban. Így az "A" betû az 1-es számnak felel meg, az isteni világban az abszolút létét jelenti, amelybõl minden létezés támadt, az intellektuális világban az egységet, a számok eredetét és szintézisét, a fizikai világban pedig az embert, a relatív létformák csúcspontját, aki képességeinek kiterjesztésével önmagát a végtelenség koncentrikus szférájába emeli. Az 1-es arkánumot az egyiptomiak fehérköpenyes mágussal ábrázolták, kezében a szepterrel, homlokán arany koronával. A fehér köntös a tisztaságot, a szepter az uralmat, az arany korona az univerzális fényt jelentette.

A novícius még messze volt attól, hogy mindezt a különöset és újdonságot megértse, de Pasztophor szavaiban sohasem sejtett távlatok nyíltak meg számára e szépséges képek elõtt, amelyek az istenek mozdulatlan komolyságával tekintettek le rá. Egy-egy pillanatra mindegyik mögött hirtelen életre kelt gondolatok és képek kavargását látta. Elõször támadt fel benne a belsõ világ sejtelme, az okok titokzatos láncolatán keresztül. A tanító így betûrõl betûre, számról számra megvilágította tanítványának a titkok értelmét, "Izisz-Urániá"-tól "Ozirisz-mérlegé"-hez, a "Romba dõlt torony"-tól a, "Lángoló csillag"-hoz, végül a "Mágus koronájá"-hoz vezetve õt.

- Jegyezd meg jól - mondotta Pasztophor - hogy mit jelent ez a korona: minden akarat, amely Istennel egyesül, az igazságot kinyilatkoztatja, a jogot védi, már ebben az életben részt vesz és részesül a lények és a dolgok fölötti hatalomban. Ez a felszabadított szellem örök jutalma.

A neofitában meglepetés, félelem és elragadtatás kavargott, amint a tanítót beszélni hallotta. A szentély elsõ földerengése volt ez, és a megnyíló igazság egy isteni visszaemlékezés hajnalának tûnt. De a próbák még nem értek véget. Pasztophor utolsó szavai után kinyitotta az ajtót, amely most újabb szûk és hosszú helyiségbe vezetett, melynek végében fehér izzásig hevített kemence sugárzott.

- Ez a halál! - suttogta magában a novícius és megremegve pillantott vezetõjére.

- Fiam - mondta Pasztophor -, a halál csak az értetlen természetet riasztja meg. Én egykor úgy haladtam át ezeken a lángokon, mintha rózsaligetben jártam volna. És az arkánumok folyosójának rácsa bezárult a tanítvány mögött. Amint közelebb érkezett a tüzes sarokhoz, felismerte, hogy az nem egyéb, mint optikai csalódás, a rácson keresztültûzött gyantás fával idézték elõ. Középen ösvény vezetett keresztül, s ez lehetõvé tette, hogy gyorsan áthaladjon rajta. A tûzpróbát vízpróba követte. A neofitának egy ismeretlen mélységû halott, fekete víztükör alá kellett merülnie a naftalámpa gyér, alig derengõ fénye mellett, amelyet mögötte, a tûz kamrájában meggyújtottak. Még egész testében reszketett, amikor ezután két kisegítõ szerzetes sötét barlangba vezette, ahol nem volt más, csak egy puha kerevet, melyet egy távolabb függõ bronzlámpa fénye titokzatosan világított meg. Testét leszárították és kábító illatú drága esszenciákkal dörzsölték be. Finom, puha tapintású köntöst adtak rá, s e szavakkal hagyták magára:

- Pihenj és várakozz a fõpapra!

A novicius fáradtságtól összetört tagjait kinyújtotta a heverõ puha és drága szõnyegén. A sokféle izgalom után ez a pillanat végtelenül édes volt. A szent freskók, amelyeket látott, a különös alakok, a szfinx, a kariatidák végigvonultak emlékezetében. De miért bukkant újra és újra elébe az egyik freskó, mint valami látomás? Makacsul egyre maga elõtt látta az egyik arkánumot, amely két oszlopot ábrázolt, tengelyén függõ kerékkel. Egyik oldalán Hermanibusz kapaszkodott, a jó géniusza, szép, mint egy fiatal tündér, a másik oldalára Typhon, a rossz géniusza, fejjel a szakadék felé zuhant. Kettõjük között a kerék tetején egy szfinx ült, karmai között tõrt tartva. Távolból, mintha a barlang mélyébõl zúgott volna elõ, kéjes és fülledt muzsika hangzott fel, s elmosta a képet. Fülét halk, fémes csengés ütötte meg, belevegyült a hárfa húrjának zengése. Flótahangok kúsztak át síkos-lágyan a hangok között és sóhajok, zihálva, mint a lázban izzó lélegzet. A tanítvány ettõl a tüzes álomtól beborítva lehunyta a szemét. S mikor újra felnyitotta, néhány lépésnyire a heverõtõl különös tüneményt látott, forró élettõl és a pokol csábító erejétõl feszülõ jelenséget. Egy núbiai asszony állott ott, beburkolva átlátszó bíborfátyolába, nyakán amulettekbõl font lánc: Myalitta misztériumának papnõje. Szeme gyöngéd pillantással pihent meg rajta. Baljában rózsakoszorús serleget tartott. Ez a nõstény állat egyesítette magában fajtája minden intenzív és szédítõ érzékiségének hatalmát: kiálló arccsontjai, ívelt orrcimpái, telt, duzzadt ajka piros, mint egy feszülõ, érett, dús gyümölcs. Fekete szeme parázslott a félhomályban. A novicius meglepetten és megzavarodva ugrott fel, nem tudta, féljen-e vagy örüljön, két karját önkéntelenül mellén keresztbe fonta. De a papnõ macskaléptekkel közeledett feléje és szemét lesütve halkan így szólt:

- Félsz tõlem szép idegen? Én elhozom neked a gyõztes díját, a szenvedések felejtését és az örömök serlegét... - A novicius habozik. A núbiai asszony, mint akit a bágyadtság vert le, a heverõre dõl és pillantása úgy égeti a novicius testét, mint a szomjazó láng. Jaj neki, ha nem tud kitérni, ha a duzzadt száj fölé hajol, ha megszédítette a kábító, édes illat, amely a barna vállakról felszállott. Ha az asszony kezét s ajkával a serleget megérintette, elveszett. Tüzes ölelésben zuhan a heverõre, s érzékeinek vad kielégülése után a serlegbõl ivott folyadék mély öntudatlanságba meríti. Ébredése után szorongó egyedüllét fogja körül. A lámpa fakó fényt vet a feldúlt heverõre. Egy férfi áll elõtte. A fõpap.

- Gyõztes voltál az elsõ próbákon - szólal meg a fõpap -, leküzdötted a halált, a tüzet és a vizet. De önmagad felett nem tudtál gyõzedelmeskedni. Te, aki a szellem és a tudás csúcsaira törekszel, az érzékek elsõ kísértésére elbuktál és az anyag szakadékába zuhantál vissza. Aki érzékeinek rabszolgája, az sötétségben él. Te a sötétséget a fény elé helyezted: maradj tehát sötétségben. Óvtalak a veszélyektõl, amelyeknek elébe mentél. Most megmentetted az életedet, de elvesztetted a szabadságodat. Halálbüntetés terhe alatt a templom rabszolgája maradsz.

Ha pedig a neofita elhajította a kelyhet és eltaszította a kísértõ asszonyt, tizenkét fáklyahordozó neokor vette körül és Izisz szentélyébe vezette. Itt várta õt a félkörben gyülekezett mágusok társasága. A csodálatosan megvilágított templom hajójában Izisz óriási, fémbõl öntött szobrát pillantotta meg. Mellén egy rózsa, amelyet hét sugár diadémja koronázott meg. Karján fiát, Hóruszt tartotta. A bíborba öltözött fõpap az istennõ szobra elõtt fogadta az új jövevényt, akinek szigorú feltételek mellett hallgatást és engedelmességet kellett fogadnia. Ezek után az egész gyülekezet nevében köszöntötte õt, mint testvérüket és jövendõ beavatottat. E hatalmas mesterek elõtt Izisz tanítványa mintha istenek közé lépett volna, önmagát is magasan önmaga fölé emelkedve érezte, amikor elõször lépett az igazság szférájába.

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat